INTERVJÚ KÓNYA-KOVÁCS OTÍLIÁVAL

Mindennapjaink krónikása

Arról ad hírt, hogy mi történik itt a mi bánsági rónaságunkban, szinte mindennap ad életjelet létezésünkről, szorgalommal és elhivatottan örökíti meg szinte a teljes bánsági magyarság mindennapjait és hagyja azt az útókornak írásos emlékül. Teszi mindezt Kónya-Kovács Otília újságírónő az Vajdasági Rádió és Televízió újságírónője, valamint több lap és internetes portál tudósítója, de riportjait a budapesti Kossuth Rádióban is hallhatjuk.
Kónya Kovács Otília a tavasszal Csallóközi Eszter Magyarország szabadkai főkonzulasszonyától, a délvidéki magyar kultúra és a mesemondás hagyományának megőrzése érdekében nagy elhivatottsággal végzett tevékenysége elismeréseként, a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatát vehette át.
Kónya-Kovács Otília Nagybecskereken született 1968-ban. Az általános iskolát Muzslyán végezte el, a középiskolát Nagybecskereken, majd az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén abszolvált. Muzslyán él.
Az 1990-es évek közepe óta újságírással foglalkozik, manapság is több médiumot tudósít Közép-Bánátból.

Mikor került az újségírással először kapcsolatba?
– Ha nagyon-nagyon visszanyúlok a múltba, akkor egészen az általános iskoláig kell visszamennem. Magyartanárnőmnek és osztályfőnökömnek Miglinci Irénnek köszönhetően, ugyanis az ő vezetésével az iskolába egy tudósító csoport működött. Ez a tudósító csoport, küldte a kis híreket az iskolából, a Jó Pajtásnak, a Gyermekrádiónak, az Újvidéki Rádiónak és a TV-nek. Úgy emlékszem, hogy ott is volt egy gyermekrovat. Anyai nagyanyám igen fiatalos szellemiségű lévén, nagyon támogatta az én tudósítói munkámat, így neki is köszönve lettem ennek a tudósító csoportnak a tagja.
Ő is mesélt nekem olyan történeteket, amelyeket én utána leírtam, és a nyári szünidőben folytatam a tudósítói munkát a hallott szövegekkel. Így kezdtem el állandó jellegel a rádiónak megküldeni a fogalmazásaimat, kis írásaimat. Emlékszem, hogy a kikindai szárazmalom történetéről szóló írásomra, egy könyvecskét is kaptam ajándékba. Minden szombaton korán már 7.45-kor fel kellett kellnem, hogy meghalgasam a gyermekrádió adását, és megtudjam, hogy a tudósításom adásba került-e.
Mindez a nyolcadik osztály elvégzéséig működött így, középiskolában egészen más útra tértem, de utána mégis visszatértem, tekintettel hogy a magyar tanszékre iratkoztam. Valahogy így kezdődött az én kapcsolatom az újságírással.

Az egyetemi éveket követően azonnal újságírással kezdett foglalkozni?
– Még valamikor az egyetemista éveim során, a Családi Körben, akkor még Habran Mária vezette a lapot, ő adott teret néhányunknak az egyetemről, hogy írjunk az ifjúsági oldalnak. Igaz ezek az írások nem voltak informatív, hanem inkább szépirodami jellegűk volt. Később megjelent egy felhívás a TV-nél, és én erre jelentkeztem és egyetemista éveim alatt nekik is bedolgoztam.
Később az egyik tanárom sugallatára átkerültem az Újvidéki Rádióhaoz, ahol tulajdonképpen a mai napig is vagyok. Igen idestovan 30 éve annak, hogy belekóstoltam az újságírásba, de nagyon megszerettem és a mai napig is a rabja vagyok.
Ön nem csak a rádiót, de hetilapokat és internetes portálokat is tudósít. Vann-e különbség a munkafolyamatban, attól függően, hogy épen milyen jellegű mediumot tudósít?
– Természetesen, hogy van, az internetes mediumot a lehető leggyorsabban kell tudósítani, itt a gyorsaság nagyon lényeges. A nyomában van a rádió, itt már lehet, kicsit késleltetni, de mondjuk, hogy ha valami aktuális, akkor ugye az a híradóba kerül és ilyenkor is szűkséges az azonnali közlés. De manapság már minden heti lapnak is megvan a saját honlapja és oda is fel lehet tölteni a friss információkat. Amennyiben valami összefoglalóról, vagy visszapillantásról van szó, ilyenkor azért kicsit több időm van átgondolni és lehet egy kicsit késleltetni az anyag leadását.
Hol szeret a legjobban dolgozni?
– Egyértelműen a rádióban, az a szívem csücske. Szerintem ha valaki a rádiózásba belekóstol, annak ez lesz a véleménye.
Nemrég egy kis változás történt, ugye állandó munkavisszonybe került a rádiónál. Hozott ez valami változást a munka folyamatában?
– Én eddig soha sem szerkesztettem híradót. Most ezt is kipróbálhattam. A többi maradt a régi, továbbra is tudósítok itthonról, Bánátból, főleg ugye Közép-Bánátból. Amennyiben valamit érdekes esemény van, akkor mindenképpen arról tudósítok. Mondjuk csak ennyi a változás, hogy híradót is szerkeztek, a többi vizont maradt a régiben.
Nemrégen egy rangos anyaországi kitintetést is kapott,ezt nem csak az újságíró tevékenységéért hanem a művelődés területén kifejtett munkáságáért is kapta. Ezen a téren is igen aktív szerepet játszik. Jelenleg talán legjobban a mesemondásáról ismerik, de ön aktív a Sziveri Színpadon a muzslyai Petőfiben és még sorolhatnám.
Ami a művelődési életet illeti, mikor került vele kapcsolatba?
– Ez a 2000-es évek elején a muzslyai Petőfiben kezdődött, ekkor kerültem közelebb a művelődési élethez. Akkoribban az egyesület titkári teendőit is elláttam, de a mai napig is aktívan részt veszek az egyesület tevékenységében. Utána következett a Szíveri Szinpad, ahol jelen vagyok szintén évek hosszú során.
Hogyan lett az újságírás mellett népmesemondó?
– Egyetemista koramban, amikor a 4. év után, készülödtünk a vizsgaidőszakran, akkor érdekes módon lazulásként,azzal szórakoztunk, hogy népmeséket mondtunk. Lehet,hogy valahol ekkor kezdődött el ez a népmesemondás felé való kacsingatás. Ekkor nyilvánosan még nem mondtam meséket. Jóval későbbott a 2000-es évek elején történt, hogy láttam egy felhívást, a Kalmány Lajos népmesemondú versenyre.
Magam se tudom, hogy mi hajtott rá, de bejelentkeztem, és ott próbáltam elmondani első alkalommal a nyilvánosság előtt egy népmesét, akkor úgy leblokkoltam valami miatt, és nem sikerült végigmondanom. Ez valahogy mégsem vette el a kedvemet, hanem a következő évben is beneveztem a mesemondó versenyre, magammal vittem akkor már valakit.
Ezt követően az évek során mindig valakiket hívtam, gyerekeket, fölnőtteket vagy fiatalokat,hogy jöjjenek, és népszerűsítsük együtt az ő-ző nyelvjárást. Tulajdonképpen már eleve a kezdetek-kezdetén is ez volt a célom.
A Tavasszal Szabadkán átvehette a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatát. Ez a rangos magyarországi kitüntetés mit jelent az ön számára?
– A díjak, azok mindig valahogy előre visszik az ember. Én is valahogy így vagyok vele, hogy egyrészt egy megerősítést jelent, hogy jó úton haladok, persze ez nem azt jelenti, hogy most le kell állni, hanem tovább folytatni azt, amiben úgy gondolom, hogy eddig jeleskedtem, és valahogy tovább vinni azt. Most akár úgy is, hogy újabb mesemondók toborozásán dolgozni. Továbbra is tenni a dolgunkat a mi kis közösségünkben, hogy jól működjön a művelődési élet.
A bánáti magyar újságírás jövőjét hogyan látja?
– Őszintén szólva innen a Bánátból kevesen vagyunk tudósítók. Valahogy jó lenne, hogy ha fiatalok, jobban bekapcsolódnának ebben a munkába. Ez a terület egy kész aranybánya, itt mindig történik valami.
A kollégák is kimondják, hogy nálunk mennyi esemény van, de tényleg, hogy mindig lehet találni valamit, ahonnan lehet szemezgetni, lehet továbbítani a híreket. Hirt adni a kicsi, apró, parányi közösségnek a életviteléről.
Tehát nincsenek, nincs utánpódlás, én ezt látom. Valahogy bízok benne, hogy ez azért majd megváltozik, és hogy talán a fiatalok jobban fognak érdeklődni az újságírás iránt. Jelenleg úgy látom, hogy nem nagyon foglalkoztatja őket ez a hivatás.
Az újságíró, az egy időgényes foglalkozás. Szóval itt nincs munkaidő, amikor történés van, akkor ott kell lenni. Ön családanya is, csalája is van. A foglalkozása mennyire volt (van) kihatással a családi életére?
– Amennyiben a család az ember mellett van, akkor természetesen mindent sokkal könnyebb megvalósítani.
Én olyan szerencsés helyzetben voltam(vagyok) hogy tényleg támogattak, és én nyugodtan csinálhattam a dolgomat. Tehát ez soha nem volt kérdéses, látták, hogy én ezt szeretem csinálni, talán tudom is csinálni, és mindig tehettem a dolgomat.
Sőt az sem volt gond, hogy ha útra kellett mennem későn jöttem haza, valahogy ez úgy mindig rendbe volt, mert tudták, hogy ez a munka részét jelenti. Emlékszem, hogy amikor a fiam pici volt, akkor is, hogyha én pontosan megmondtam, hogy most hova megyek, akkor nem volt semmi gond, és mehetem szabadon, nem sírt utánam. Csak tudni a kellett, hogy én most hova megyek, és ennyi volt az egész.