A NAGY HÁBORÚ, KIS HŐSEI

Erzsébetlakról Šiden majd a szerémségi fronton keresztül Nagybecskerekig

Több ok késztetett arra, hogy felkeresem 2023-év őszén a 96 éves Gombos Györgyöt, a legidősebb élő férfit, aki Erzsébetlakon született. 1927. március 20-án látta meg a napvilágot Gyurka bácsi.
Beszélgetőtársammal ez alkalommal a második világháborúban való részvételéről beszélgetünk. Megjárta és részese volt a szerémségi harctéren történt eseményeknek, melyek Belgrád felszabadulása után kezdődtek el, 1944. október 23-án, és egészen 1945. április 12-ig tartottak. Az egykori Jugoszlávia területén ez volt az egyig leghosszab ideig álló frontvonal. Társaival akikkel a harctérre mentek Erzsébetlakról, hősként harcoltak a végső győzelemig.
Parasztcsaládban születtem. Tizenhat évesen kerültem a frontra. Erzsébetlak egy igen csendes közép- bánáti kis falucska, mondhatnám talán úgyis, hogy egy félszigetként kialakult falu– valja beszélgetésük kezdetén vendéglátónk.
A település a Bega folyó jobb partján fekszik, a szikes, náddal benőtt földeken, a nagy tavak mentén. A Fehér-, Kocsa-, Mika- és a Joca tavak, veszik körül. Erzsébetlakra csak egy út vezet, és a faluba érkezők innen már nem is folytathatják útjukat tovább, tekintettel, hogy amint elhagyják a falu utolsó házait, előttük ott van az erdővel borított terület és a Tisza folyó bal partja. Gyerekkoromba Erzsébetlak még el volt vágva a világtól, télen sáros, nyáron poros úton közlekedtünk. A közeli falvakba Lukácsra, Écskára Muzslyára, illetve Nagybecskerekre vagy gyalog, vagy paraszt szekéren mehettünk. Télen volt a legkönnyebb elhagyni a falut, vagy a faluba utazni mert a nagy telek, a fagy meg a hó alatt kemény volt a föld, és így a lóvontatta szánkón könnyebb volt a közlekedés. Az akkori elöljárók úgy döntöttek, hogy a faluban naponta két parasztkocsi tulajdonosa tart ügyeleteséget, és szükség esetén ők kötelesek a falubeli személyeket beszálitani Écskára vagy Nagybecskerekre, vagy ahova szükség adódik. Akkoriban Erzsébetlakról a Bega-töltés mellett volt egy poros-sáros út, ami bevezetett Écskára. Későbben létesült még egy nyári út a tavak mellett, a Nagy és a Joca tavak között, amely Muzslyára vezetett.

Erzsébetlakról 1944 novemberében halottak napját követően indultunk el a frontra. Azon a napon, az idős Kurunci István-Pista bácsi volt az ügyeletes, és ő vitt el bennünket a nagybecskerekreki vasútállomásra, itt már várt bennünket egy ismeretlen útvezető. Velem együtt mentek Babinski István és testvére János, Ponjičanj Paljo, és Halász József. A nagybeccskereki vasútállomásról vonattal mentünk Újvidékre, amikor megérkeztünk egy másik útvezető vezetett bennünket tovább, gyalog Péterváradon keresztül mentünk fel a Fruška Gorara. Éjjel gyalog, főleg az útmenti erdők szélén járva, értük el szerémségi állomáshelyünket. Otthonról egy kenderzsákban magunkkal vittük a szükséges ruházatunkat, néhány napra elegendő ennivalót meg lópokrócot is vitt mindegyikünk magával, mivel tudtuk, hogy hideg napok állnak előttünk.
Šidnél rövid pihenőt tartottunk amíg megkaptuk a hadi beosztásunkat, mert ide már más vidékekről is érkeztek a harcosok. Mi erzsébetiek, vagyis köznyelven „blatósiak” a Harmadik Vajdasági Dandár Brigád második gyalogezredébe lettünk beosztva, és innét mentünk ki a Šid-Batrovci harcvonalra. Ez volt a legnehezebb és a leghosszabb frontvonal a második világháború allati Jugoszlávia területén, ahol a német, csetnik és usztasa csapatok ellen harcoltak a népfelszabaditó egységek. Minden percben a halál leselkedett ránk, de erre egyáltalán nem gondoltunk bátorsággal vállaltuk a harcot, fiatalon fegyverrel a kezünkben harcoltunk az ellenséges csapatok ellen.
Ahogy a frontvonal egyik részén csoportosulni készültünk, vettük észre, hogy Halász József hiányzik a csapatunkból. Egyik harcostól ,aki nem volt erzsébetlaki, tudtuk meg, hogy a mellette levő katonát golyó érte és a helyszínen meghalt. Ez a katona volt társunk Halász Jóska.
Ahogyan folytak a harcok, a mi csapatunk nyomult előre –valljaGyurka bácsi.
Már felértünk a Papuk hegyre, és itt találkoztunk össze a Petőfi Brigád csapataival, akik között volt Gombos Ferenc is (az én Feri nagybátyám) ő a Petőfi brigádba harcolt. Több falubelim is köztük volt mint pl. Sárkány János is.
Már igen szépen tavaszodott mire befejeződött a háború, Valpovon adtuk le a fegyvereinket. Néhány napig itt pihenőt tartottunk, és ekkor jött egy felszóltás, hogy önkénteseket toboroznak a lerombolt vasútvonalak felújítására. Err a felhívásra sokan jelentkeztek, köztók én is, így kerültem az önkéntes vasúti brigádba. Három évet töltöttem itt főleg Szerémségben dolgoztunk, ahol a felrobbant vasútvonalakat állítottuk helyre, itt dolgoztunk együtt a lukácsfalvi Balanyi Józseffel is.
1948. nyarán érkeztem végleg haza. Nagybecskereken az egykori Honvéd kaszárnyával( ma mezőgazdasági középiskola) szemben volt egy általános iskola, amelynek egy részét akkoriban a katonaság használta, itt szereltem le, és fejeztem be katonai szolgálatomat, innen Babinski Istvánnal gyalog vágtunk neki a beláthatatlan rónaságnak, s indultunk haza Erzsébetlakra.
Amikor hazajöttem, mindent a nulláról kellett kezdenem. Nagyapám Gombos Gáspár kubikosként dolgozott. Akkoriban sok munka volt, jól is kerestek a kubikusok, javították a Bega töltését. Megkérdezte a munkavezetőt beállhatok-e én is dolgozni.
– Igen csak hozzon talicskát lapátot meg ásót.- ez volt a válasz.
Tekintettel, hogy nem volt erőm, mivel a fronton kimerültem, a kubikosnak meg csakis jó erőbe kellett lennie, kiderült ez a munka nem nekem való, ezért áthelyeztek. A feladatom az volt, hogy a rakásra hordott földet szétterítsem. Később a nagybecskereki hajógyárban kétkezi munkásként kezdtem dolgozni, majd az esti iskola elvégzését követően hajókovácsként dolgoztam. Ezt követően az écskai Bratstvo mezőgazdasági birtokon dolgoztam traktoristaként, mindaddig amig hivatásos tűzoltó nem lettem, először a cukorgyárban, majd ezt követően a távfűtőműveknél dolgoztam, innen vonultam nyugdíjba 1987-ben.
2010 őszétől özvegyként élek, de egyedül azért nem vagyok, mivel velem él azegyik lányom a másik meg itt lakik a szomszédságban nem meszze. Legnagyobb örömem mégis az, hogy a Jó Isten ajándéka, hogy kilencvenhat évesen mindent elvégzek a házam táján és ha még időm adódik ellátogatok egy két teadélutánra is a nyugdíjasok klubbjába, ahova az elektromos kerékpárom vissz el.

Kép és szöveg: Précz István