A MÚLTRÓL A JELNNEK VIII RÉSZ
A földtől az asztalig
A Cséplésről Nagybecskereken volt alkalmam beszélgetni Momirov Gézával ( Gézi bácsival) ő mondta el, hogy Udvarnokon édesapjának és nagyapjának is volt cséplőgépük. Ősei Budapestről telepedtek le gróf Rogendorf birtokára géplakatosként. Dédapám és nagyanyám sírhelye a rogendorfi temetőben van, a szüleim sirhelye viszont az udvarnoki temetőben. Nagyapámnak már megvolt a lehetősége, hogy megvegyen egy cséplőgép garnitúrát. A cséplési jövedelmekből malmot is építettek. A cséplőgépek karbantartására külön kiadásaik nem voltak mert a családban a férfiak kiváló géplakatosok voltak. A nagybátyám Momirov Ernő már Becskereken élt, egyedüli kútfúróként tevékenykedett a városban és környékén. Rajtunk kívül a Rézmán családnak és Takács Imrének volt egy közös cséplőgépük. A II. világháborút követően bekövetkezett a beszolgáltatási időszak előszőr Rézmánéktól vették el az egy garnitúra cséplőgépet, a későbbi pedig a mi cséplőgépünk is hasonló sorsra jutott, egy évre ré a malmot is államosítottak. A tulajdonomban levő mozigépet is elvették tőlem. Mindezt a legjobb barátom, aki akkor a Kommunista Párt megbízottja volt, hajtotta végre a falu polgármesterével karöltve. Rogendorfon legtovább a Papdi család cséplőgépé üzemelt a faluban.
Minden cséplőgép kezelésére külön – külön megvolt a saját „bandája”, a gépész, a fűtő, a „bandagazda” és a segédje, aki a zsákos volt, vagyis a mázsán dolgozott. A búzakazalon 4 a lecsépelt búzaszálakból kialakult szalmakazalon szintén 4 személy dolgozott. A dobon két úgynevezett „etető” dolgozott, akik a dobba engedték a búzakévéket, itt egy asszony, aki a kévék kötelét vágta el, és végül még 4 nőszemély volt, akik a legapróbb szálakat, mint pl. a polyvát távolították el a dob alól.
A bandagazda volt az, aki már kora tavaszkor összeállitotta a cséplés elvégzésére a csapatot-bandát, gondoskodott arról, hogy megbízható emberek legyenek, hogy zökkenőmentesen végezzék a munkát.
A cséplést már hajnalban kezdték meg, és volt olyan esett is, hogy a csillagok már fent voltak az égbolton, a holdvilág is ragyogott már, és csak ekkor végeztek a napi cséplési munkálatokkal. Nehéz munka volt a kenyérgabona és más szálasok cséplése a nyár közepén. A zsákos azzal volt megbizva, hogy gondoskodjon a lecsépelt búzáról, annak megméréséről a mázsán. Minden mázsa (1000 kg.) lemérése után cserélődtek a munkások. Példaként, aki a búzakazalon dolgozott, felkerült a szalmakazalra, a dobon is ilyenkor megvolt a váltás. Ekkor többeknek alkalmuk volt pihenésre, vagyis ahogy akkor mondani szokták ez volt a „pipa huja” . Ez azt jelentette, hogy a megfelelő helyen elszítak egy cigarettát is váltás közben az emberek. A munkások egyformán vették ki részüket a cséplésben, ugyanannyi fizetséget kaptak, ami azt jelentette, hogy elosztották a búzát, amelyet fizetségként kaptak. Minden gazdasági udvarból a lecsépelt búza 10 százaléka járt nekik. A cséplés végeztével a cséplőgép tulajdonosánál volt az elszámolás ezen a napon a gép tulajdonos kapott 5%-ot míg a munkások, a lecsépelt búzából szintén 5– 5 %-ot kaptak.
Muzslyán és Udvarokon is így volt ez. Nem valós a muzslyai mezőgazdasági szövetkezet egyik igazgatójának állítása, hogy Muzslyán másként arattak és csépeltek, mint más bánáti faluban. Ezen állításnak jártam utána Gyömbér Péter bácsival való beszélgetésem során.
– Én is jártam dolgozni a cséplőgéphez, mert jó volt a kereset, és ezzel a munkával jobb megélhetést tudtam biztositani a családomnak. Senki sem ment csupán ebédért csépelni. A faluba mindenki tudta, hogy mennyit kel fizetni a cséplési munkáért. Amig a faluban csépeltünk, otthonról hozták a reggelit, ebédet a délelőtti vagy a délutáni uzsonnát. A vacsora az már odahaza várt bennünket. Amikor a rétre jártunk csépelni, egyik tanyáról a másikra mentünk. Mindennap a faluból kocsival jártunk ki. Már hajnali egy –két órakor indultunk, hol az egyik hol a másik tanyára, de megesett az is, hogy kint is aludtunk azon a tanyán, ahol csépeltünk. A faluban felfogadtak egy személyt, aki rendszeresen hordta ki a mindennapi eledelünket, amit odahaza a gazdasszonyok készítettek el-osztotta meg velem muzslyai cséplési emlékeit Péter bácsi.
Précz István
